Válaszd hozzá a leghosszabb utat

Nem állítanám be magam a világ legnagyobb hátizsákos turistájának, egyrészt mert nem szeretem, ha nehéz pakkot kell cipelnem, másrészt mert későn kezdtem utazni és nagyon messze vagyok attól, hogy különösebben kompetensnek érezzem magam a témában. Egyszerűen csak szeretem magam mögött hagyni a megszokott életemet, szeretem a spontaneitást, szeretek egyedül menni, szeretek felfedezni és szokatlan dolgokat csinálni. Aludtam tizenhat ágyas koedukált hálóteremben kétóránként kólásüveggel csapkodva ismeretlen, ám borzasztó hangosan horkoló hálótársamat, bejártam Olaszországot couchsurfinggel (majd anélkül), de én is öregszem és ma már jobban szeretek szép szállodákban aludni és azt se bánom, ha egy bérelt kocsi áll a parkolóban. Napközben viszont nem kényeskedem.

Nehéz utazásról írni, mert tudom, hogy sokan mennének, ám vannak bizonyos korlátok. Ez a korlát legtöbbször a pénz, én pedig nem szeretném, ha valaki rosszul érezné magát amiatt, mert nincs elég pénze. Ezzel együtt azt hiszem, szerencsés időben élünk, hiszen egyre olcsóbban és könnyebben el lehet érni mindenféle úticélokat és bízom abban, hogy emiatt egyre kevesebbeknek jelent gondot, hogy menjen és közelebb kerüljön ehhez a baromi izgalmas és sokoldalú bolygóhoz, amin élünk.

Azt hiszem, nagyon sokféleképpen lehet utazni. Lehet utazni kultúra miatt. Meg kell nézni az Uffizi Képtárat, a Vatikáni Múzeumot, ott van a Tate Modern, az Albertina, a MoMA, látni kell a Pantheont, az Akropoliszt, a Diadalívet. Lehet utazni gasztronómia miatt, akár csak egy goffri Brüsszelben, egy buzara Perastban, kokoretsi Athénban, pizza Nápolyban, csiga Párizsban, pelmenyi Moszkvában, a Michelin-csillagos kirándulásokról nem is beszélve. Lehet utazni természet és sport miatt: rafting Szlovéniában, síelés a francia Alpokban, szörf a Garda-tavon, vitorlás túra az Adrián, hegymászás Ausztriában. Lehet utazni események miatt, ott van a veronai operafesztivál, a foci vébé, egy Rolling Stones koncert, a Salzburger Festspiele, kézilabda bajnokok ligája, velencei karnevál, Roland Garros. Van, aki azért utazik, hogy egy all inclusive szálloda strandján feküdjön két hétig, van, aki azért utazik, mert státuszszimbólum, van, aki azért utazik, mert látogatja a rokonait. Szerintem mindegy, miért utazik valaki, nem lehet vele rosszul járni. Ha balul is sül el, mindenképp tapasztalat.

Imádom a jó koncerteket, a hangulatos sikátorokat, az izgalmas helyi kajákat, a piacokat, a természeti képződményeket, a helyi lakosokat és mindenki elhiheti, hogy kiválóan tudok napozni a tengerparton egy hideg limonádé és valami jó zene társaságában, mégis máshogy gondolok az utazásaimra. Minden egyes nap, amit külföldön töltöttem, hozzáadott valamit az életemhez. Jó esetben itthon is el tudom érni, hogy minden nap adjon valamit, de valahogy ez külföldön könnyebben megy.

Nagyon szerencsésnek érzem magam, mert életem meghatározó élményei közé tartozik, amikor Sebestyén Mártát hallgattam a Times Square forgatagában éjfélkor. Bee Geest a Broadwayn. Amikor a Lysefjord vízesése alá beérve a hajónk hangszóróiból egyszer csak felcsendült a Peer Gynt szvit. Amikor a Skadari-tó feletti végtelen csendben üldögélve egyszer csak meghallgattam a Jónás imáját. Amikor megnéztem Levitt kiállítását Bécsben és életem vacsoráját ettem a P’tit Polyte-ban, amikor elakadt a lélegzetem a firenzei dóm homlokzata előtt. Örökre beleégett az emlékezetembe a leprás férfi és az amputált lábú öregasszony a bangkoki nyomornegyedben, a ház előtti hokedlin üldögélő, kiszáradt néni a szicíliai hőségben, a farmernadrágomba két kézzel kapaszkódó árva gyerekek egy ázsiai árvaházban. Életemben nem felejtem el azt a sztéket Gentben, a tűzzsonglőr hippiket Ibizán, a koszos kezű, ráncos nénit a kotori piacon, a sorsjegyárus kiáltását az athéni metróban, az utcán eldobált kopejkákat keresgélő kendős néniket Moszkvában, a kürtőskalácsot Romániában, az erdei koldusokat Kambodzsában, Giuseppét, a remegő kézzel cigarettázó, jóképű ügyvédet Palermóban. Rhodát, a hong-kongi tanárnőt, aki elmondta a véleményét a mianmari népirtásról, Garethet, aki szerint jobb Patpongban, mint egy csirkefarmon, Martint, a kigyúrt lengyel közgazdászt, aki miatt fél napot töltöttem Rómában azzal, hogy beadassam magamnak az influenza oltást (ám ez végül nem sikerült). Danielét, akinek izzadt az arca a melegben, de azért romantikusan néztük a csillagokat a Capitolium lépcsőjén és egy öreg Cinquecentóval vitt haza, amiben úgy éreztem magam, mintha egy matchboxban ülnék. A bangladeshi fiút, aki Tooting Broadway metrómegálló előtt egyszer csak átölelt, szerintem egyikünk sem tudta, hogy miért, majd elment. A jókedvű, kövér olaszt, aki elsétálva mellettem váratlanul adott egy puszit Szicíliában, majd fütyörészve továbbsétált. Az afrikaiakat, akiknek véletlenül betévedtem az istentiszteletükre Londonban és a következő pillanatban már egy mikrofonnal álltam közöttük - egyetlen fehérként - és bármit mondtam, tapsoltak. A khmer pincérnőket, akik látványosan megütköztek azon, hogy nem kérek vöröshangya szószt, de végül mégis megetettek hangyával. A kígyókkal játszó vietnámi gyerekeket, a délszláv háború viszontagságai által meggyötört arcú időseket, a higgadt és sportos norvég nyugdíjasokat, a török férfiakat Neuköllnben, a vékony virágárust a Père-Lachaise mellett és így tovább.

Kambodzsában egyik reggel korán kellett kelnünk. A szobám a kertre nyílt. Ahogy kiléptem a légkondicionált helyiségből a meleg, párás levegőre és meghallottam a távolból odaszűrődő buddhista éneket, éreztem, ahogy a részemmé válik az élmény, ahogy átkapcsolódnak a szinapszisok az agyamban, ahogy megváltoztatja a gondolkodásomat egy ennyire banális pillanat, ahogy a sejtjeim emlékezni kezdenek úgy, mint a vízmolekulák a homeopátiás hatóanyagra.

Igen. Még mindig tudom, hogy utazni pénzbe kerül. Ugyanakkor azt is tudom, hogy sokan megtehetnék, ha ez a cél prioritásként jelenne meg az életükben. Azt is tudom, hogy az utazás igényel valamennyi nyelvtudást és azt is tudom, néha mennyire macerás, sőt még azt is tudom, mennyire meg tudjuk szívatni magunkat. Én is utálok repülőjegyeket foglalni, szállodákkal levelezni, Ferihegyen dekkolni a borzalmas hangárokban, mindenféle buszokra felpréselődni, kényelmetlen ülésekben feszengeni, küzdeni a térképekkel és útvonalakkal, elolvasni egy csomó fórumot, mire rájövök a legjobb megoldásra. Aztán egyszer csak ott állok valahol, megváltozik az agyamban valami és azonnal tudom, hogy megérte a befektetett pénzt, időt és energiát.

Mivel nagyon zavar, hogy sokaknak nincs lehetőségük utazni az anyagi korlátaik miatt, egyszer azt a gondolatkísérletet végzetem el egy olasz hajón, hogy ha alanyi jogon minden 20-70 év közötti magyar állampolgárnak fizetne a magyar állam egy velencei hétvégét (valami vállalhatóan fapados megoldással) és a Velence - Burano hajóúton a fülükbe raknánk Vivaldit, akkor egyrészt ez mennyibe kerülne az államnak, másrészt vajon mennyire változtatná meg egy ilyen rövid és egyszerű intervenció a magyar lakosság világnézetét, illetve hogy mentálisan megérné-e ez a befektetés a magyar államnak. Ha valaki ismer olyan tanulmányt, ami valami hasonlót vizsgált, örülök, ha elküldi.

2017-ben a magyar GDP 38 355 milliárd forint volt a KSH adatai szerint, ehhez képest ha 140 000 forintból akarok kihozni egy velencei hétvégét fejenként és 6 millió 742 ezer fővel számolok (a KSH 2011-es adatai szerint), akkor az 943,8 milliárd forint ráfordítást igényelne. Az egyszerűség kedvéért 945 milliárdot vegyünk, úgyis lennének járulékos költségek. Ha öt év alatt kívánnánk az utaztatást megvalósítani, akkor az évi 189 milliárdot jelentene. Ez jelen állás szerint a GDP szűk fél százaléka, ami nem tudom, hogy mit jelent, de azt tudom, hogy a hírek szerint ennél egy kicsit többe kerül az új Puskás stadion. Ezt úgy is lehet olvasni, hogy 1 millió 348 ezer magyar embert lehetett volna kényelmesen elvinni egy hétvégére Velencébe Vivaldit hallgatni a stadion árából azért, hogy megváltozzon tőle az agyuk és valamelyest a világnézetük is. Félreértés ne essék, nem vagyok a szocialista ideológia híve, nem támogatok sem ötéves terveket, sem állami utaztatást és van egy kis pontatlanság a számolásban is, ez csak játék a számokkal, szerintem érdekes. Leginkább az benne az érdekes, hogy milyen hatása lenne a nagy magyar lelkületre, ha mindenki elkezdene utazni és látna, tapasztalna, kapna kicsit többet a világból.

Van egy vers, Konsztantinosz Kavafisz írta. A fordítás szerintem nem a legjobb, a lényeget mindenesetre lehet belőle érteni. Szedjük darabokra, nézzük meg nagyítóval, ismerjük meg a világot az utolsó homokdűnéktől a legfényesebb palotákig. Aztán majd lesz valami. Ithaka.

Ha majd elindulsz Ithaka felé, 
válaszd hozzá a leghosszabb utat, 
mely csupa kaland és felfedezés. 
A Küklopszoktól és Laisztrügónóktól, 
s a haragvó Poszeidontól ne félj. 
Nem kell magad védened ellenük, 
ha gondolatod tiszta és egyetlen 
izgalom fűti tested s lelkedet. 
A Laisztrügónokkal, Küklopszokkal, a bősz 
Poszeidónnal sosem találkozol, 
hacsak lelkedben nem hordozod őket, 
hacsak lelked nem áll velük utadba.

Válaszd hozzá a leghosszabb utat. 
Legyen minél több nyári hajnalod, 
mikor – mily hálás örömmel! – először 
szállhatsz ki sose-látott kikötőkben. 
Állj meg a föníciai pultok előtt, 
válogass a jó portékák között, 
ébent, gyöngyházat, borostyánt, korallt, 
és mindennemű édes illatot, 
minél többet az édes illatokból.

Járj be minél több egyiptomi várost, 
s tanulj tudósaiktól szüntelen. 
Csak minden gondolatod Ithaka legyen; 
végső célod, hogy egyszer oda juss, 
de ne siess az úttal semmiképp. 
Inkább legyen hosszú, minél hosszabb az út, 
hogy évekkel rakva szállj ki a szigeten, 
az út aratásával gazdagon, 
s ne várd, hogy Ithaka majd gazdagon fogad. 
Neki köszönöd a szép utazást, 
mit nélküle sosem tehettél volna meg, 
hát mi mást várhatnál még Ithakától?

Nem csaphat be Ithaka, ha szegény is; 
a szerzett tudásból s tapasztalatból 
máris megtudhattad, mit jelent Ithaka.