Plusz két óra, mínusz harminc fok

A hotel végtelenül készséges, ám átlagosnál valamivel gyengébb képességű munkatársai teljes nyugalommal nyomkodják telefonjaikat, miközben sejtelmesen mosolyogva ismételgetik, hogy wait, wait. Nem akarok várni. Fél hét múlt és a meccs nyolckor kezdődik az Arena Mytishchiben, Moszkvától alig húsz kilométerre. A taxiról lebeszélnek, akkora a dugó, hogy órák alatt sem jutunk ki a városból. Tömegközlekedéssel 1 óra 40 perc, hideg van, esik a hó, ráadásul nincs mobilnetünk sem. Eddig jó. Percek óta állunk a pult előtt, éhesek vagyunk, sietünk, nem történik semmi. Egyszer csak elpattan az agyam és meggyőzöm Miss Pált, hogy induljunk el inkább vakon, ennél a szerencsétlenkedésnél minden jobb.

Lilára fagyunk a jeges szélben, a lehangoló orosz díszletek között frissen szabadult őrültekként rohanunk végig a Leningradsky sugárúton Dinamó metróállomás felé, közben igyekszünk nem tudomást venni arról, hogy tömény kipufogógázt inhalálunk. Az embernagyságú hóbuckák jégtömbökké álltak össze, felületük fekete a szmogtól, az utcán nehézkes mozgású, üveges tekintetű idült alkoholisták között szlalmoznak kendőbe csavart ortodox asszonyok és a világgal mit sem törődő, miniszoknyás gyévuskák. A cirill betűk között nehezen igazodunk el és zsebre tett kézzel dörmögő Nyikolajeven kívül senki nem beszél semmilyen nyelvet.

Menet közben eszem egy tökfőzelékkel töltött fánkot, majd Medvedkovo metróvégállomáson az eszkimófejű taxis hatszáz rubelért elvisz minket a sportcsarnokba. A szélvédő szilánkosra van törve, az autóban Miss Pál gyanakodni kezd, hogy eszkimó el akarja lopni a belépőinket, később feszülten figyelünk, hogy mikor adja el a májunkat egy novoszibirszki milliárdos unokaöccsének. Végül csak annyi történik, hogy hátranyújtja telefonját, aminek kijelzőjén a következő szöveg olvasható: entrambi siete belle donne. Egy eszkimó pasi, azzal azért meg lehet jelenni.

Szürke beton felüljárók, kétszer hat sáv, szmog, dugó, fekete füst. A cementszínű gyárkémények szünet nélkül hányják magukból a mérgeket. Eszembe jut Bangkok, látom magam előtt Moszkvát a negyven éves, fekete füstöt köhögő kockaladákkal és elnézően mosolygok magamon, amikor eszembe jut, hogy környezetvédelmi megfontolásból idegenkedem az Euro6-os clean diesel motoroktól.

Csak az első negyedet késsük le, ráadásul a meccset több mint tízpontos hátrányból fordította meg a Milan. Izgalmas végjátékot láthattunk, az egyetlen zavaró tényező két teljesen kontrollvesztett óvodás volt, akik megállás nélkül a látóterünkben hadonásztak egy-egy csillogós  pompommal, ami a meccs vége felé csaknem tettlegességig fajuló frusztrációt okozott. Meccs után kapunk ajándékba egy Khimki pólót és megtanuljuk, hogy bázványittyá, eszkimó pedig perceken belül megérkezik, hogy hűvös eleganciával visszavigyen minket Medvedkovo metróállomásra. Innentől kezdve útitársam kibillenthetetlen magabiztossággal kalauzol tizenöt - egyébként vitathatatlanul impozáns - metróvonal labirintusában, én pedig titokban végtelenül büszke vagyok magamra, amiért a Zúg a Volga után a Hava nagila rock-átiratát is felismerem. Tizenegy körül a metróaluljáróban különös dologra leszünk figyelmesek: a takaritónő sűrű, porcicákra emlékeztető koszt szór szét megfontolt mozdulatokkal a lépcsőn, majd amikor felér és már gondosan szétszórta az összes koszt, hirtelen megfordul és fentről lefelé elkezdi összesöpörni.

A vasárnap egy részét a Tretyakov képtár modern gyűjteményével töltöm. Óriási ajándék a sorstól, hogy a maga valóságában csodálhatom meg Malevics Fekete négyzetét, interdiszciplináris megközelítésben arra a következtetésre jutok, hogy a Fekete négyzet nagyjából ekvivalens a G-pont feltöltéssel. Kandinszkij menő, de nekem most kevesebbet adott, mint amit vártam tőle, viszont a szocialista realizmus maga a csoda. Nem vagyok egy nagy történész és a kommunista ideológia is sokkal komplexebbnek tűnik annál, mint amennyire leegyszerűsítő módon jelenik meg a hétköznapokban, ráadásul komoly nehézségeim vannak a Szovjetunió hangulatának megértésével, azonban néhány nap Moszkva utcáin és egy délután a Tretyakov “new” termeiben elég sűrű anyagot biztosít ahhoz, hogy egy ponton valamennyire érteni kezdjem, mennyire tönkretette a huszadik század ezt a népet (is). Miközben az Internacionálét dúdolgatom magamban Vrubel ismert képe előtt állva, őszintén csodálni kezdem az emberi fajt azért, mennyi kártékony baromságot volt képes kitalálni és szervezetten megvalósítani eddigi pályafutása során.

Dmitry Vrubel - Testvéri csók, 1990

Dmitry Vrubel - Testvéri csók, 1990

Gely Korzhev - Adam Andreevich and Eve Petrovna, 1998

Gely Korzhev - Adam Andreevich and Eve Petrovna, 1998

The Nest Group - Sixty fingernails, 1977

The Nest Group - Sixty fingernails, 1977