Napsütötte rész

A Nyugati téren állok, villognak az irányjelzők, beszáll az autómba két lány. Szépek, fiatalok, tehetségesek, lendületben vannak. Sietve jönnek, az átláthatatlanul parkoló buszok között nehezen találják meg az autót, különben is egy rohanás az egész délelőtt. Elindulunk a Váci úton. Lassan kikeveredünk a dugóból, kontaktlencsékről és nőgyógyászokról beszélgetünk. Szívesebben beszélgetnék valami teljesen másról, de annyira lelkesen mesélnek nőgyógyászos történeteket, hogy nincs szívem leállítani őket. 

Egy stégen ül Anna, erős a nap, de arcán ott az ötven faktor. Amerre csak nézek, strandpapucsok és bikinifelsők. Éppen a kutyáját próbálja fegyelmezni, hiszen Ábel frusztrált nemzeti radikálisként minden adandó alkalommal megugatja a devianciát. A fiúk a vízben úsznak, mi a parton a homlok régió botox kezeléséről vitatkozunk. Megnézünk pár filmet egy eldugott panzió kényelmetlenül berendezett társalgójában, majd inkább eszünk főtt kukit és zsíros kenyeret, mint hogy elinduljunk a Hiperkarma koncertre, amit végül aztán mégsem késünk le. Állunk sorban hamburgerért, keressük egymást a tömegben, várakozunk a női mosdó előtt, tóparton sétálunk, elválunk, találkozunk, bemutatkozunk, visszakérdezünk, terveket szövögetünk, poharakat borítunk fel.

Éjszaka meglepően hideg van, de még maradnék, annyi érdekes ember, izgalmas történet, potenciális meglepetés vesz körül. Szeretem a meglepetéseket. Telik az idő, fáradt vagyok, fázom, indulok. Ülök az autóban, csörgetem a lányt, jön. Néhány perc múlva SMS érkezik: siet. Ismét eltelik pár perc és egy félig futva közeledő alakot látok a távolban. A meleg autóban ülök, nem kell futni, nem sietünk sehová. Persze titokban jólesik, hogy nem várakoztat meg fölöslegesen, az első művész az életemben, akinek fontos a pontosság. Sötét van és kanyarog az út, hosszas tanakodás után arra a megállapításra jutunk, hogy a helyenként hallható gyanús hangokat a változó burkolat okozza. A színészet nehézségeiről hallgatok történeteket és egy kicsit hálás vagyok az orvosi egyetemnek, bár a tubuláris nefropátiával nehéz összehasonlítani Csehovot.

Egy szűk belvárosi utcában megállok, csapódik az ajtó, reflexszerű mozdulattal kapcsolom vissza a zenét. Késő éjszaka már alig van forgalom, a Károly körúton néhány taxi várja utasát, a Király utcából hömpölyög a tömeg. Megállok a piros lámpánál, fáradt a szemem, becsukom. Hátradőlök, kifújom a levegőt és úgy érzem, ennél szebben aligha telhetett volna a nap.

Abban a pillanatban, ott, a piros lámpánál végtelenül boldog vagyok.