Kétszer tizenhat

Hol vagy?

Most kanyarodok le a hídról. Jövök ide a szállodához.

Milyen szállodához?

Hát ami itt van. A hídnál. Ezt beszéltük meg, nem?

De, de ne a szállodához menj, hanem a parkolóba.

Milyen parkolóba?

Hát ami itt van a szállodánál.

Tehát akkor a szállodához menjek…?

Ja, látom, itt kanyarodsz be. Ez te vagy, nem? A fekete autóval. De most miért mész ki?

Hát mert azt mondtad, hogy ne ide jöjjek.

De, ide gyere, gyere vissza.

Szóval így kezdődött a közös futás tizenhat hosszú év után. Igen. Hetekig tartó szervezést követően végre összehoztunk egy közös futást. Pedig ha valaki, akkor mi aztán egész életünkben utáltunk futni, a sportágunkhoz szükséges állóképesség fenntartásának eszköze volt, semmi több. Én legalábbis biztos, hogy soha nem tudtam annyit futni, hogy attól jöjjenek azok az állítólagos endorfinok, sőt kifejezetten a rosszullét kerülgetett mindenkit, amikor Sanyi bácsi kilépett a szertárból a bólyákkal.

Ott ültünk tehát egymás mellett tapigatyában, pont kétszer olyan öregen, mint legutóbb. Milyen furcsa. Szerda délelőtt, még jó, hogy már nincs iskola. Mondjuk amikor volt, akkor se zavart minket, de ez egy másik történet, nekünk valahogy mindig sokkal fontosabb feladataink voltak, mint a második pun háború tanulmányozása a vaktérképen.

A szokásos koreográfia szerint pisilnie kell, de nem emlékszik, hogy kétszáz vagy háromszáz vagy háromötven, micsoda szerencse, hogy mindig van apró az autómban. Kell az autómosóhoz. Vagy a koldusnak.

Haj belőve, egyébként kettőötven, közepesen suttyó módon át a virágágyáson, nehogy már kerüljünk, ha egyszer sportolni jöttünk. Különben meg vigyázunk, hogy lehetőleg ne tapossuk le a frissen kiültetett fejes salátákat.

Kicsit bizonytalanul indulunk, de húsz méter után otthon vagyok: hallom az ismerős zihálást balról. Magyaráz, persze, hogy magyaráz, sose bírtuk duma nélkül, de akkor beszorul a levegő, a negyedik kilométer után már annyira nem fontos elmondani, inkább csendben kocogunk. Nyomi 5 kilométer, de már várjuk a végét. Félreértés ne essék, nem a korunk miatt van, tizenhat évesen pontosan ugyanennyire vártuk a végét. Megáll a parkolónál, fáj a térde, nekem meg súlyosbodott az OCD-m és nem bírom, ha nincs bezárva a kör. Pár perccel később már újra egymás mellett ülünk a füvön, nyújtunk. Ki kellene hengerezni a csípőmet, biztos azért nem vagyok elég hajlékony, meg persze többet kéne innom is, de inkább hagyjuk ezt.

Egy kis ágnak a vége szúrja a combomat, odébb rakom. Éppen elérem a cipőm orrát, feszít a hamstring, mint az istennyila, közben megbeszéljük, hogy mi van. Emberek vannak, történetek, csapat, barátok, fiúk, család, ezek mind vannak. Közös célok voltak, közös emlékek vannak. Még egy kicsit üldögélünk, csak úgy, ahogyan régen, izzadtan és elégedetten, mint akik jól végezték dolgukat. Nem sietünk sehová, egyszerűen csak jó ott lenni abban a pillanatban.

Ahogy becsatolom a biztonsági övet, valószínűtlenül könnyűnek érzem magam. Azon gondolkozom, hogy vajon kivételes szerencse ért engem, vagy másnak is ugyanez. Egyre biztosabb vagyok a szerencsémben. Egy régen elfelejtett, de valahol nagyon mélyen mégis az emlékeimbe égett ismerős szituáció száznegyvennyolcas pulzussal újra rádöbbent arra, mennyire szeretem a barátaimat.

1.jpg