A narancsos csokitorta titka

Vallási okokból nem érdekel a karácsony.

Családi okokból érdekelhetne, de azokkal az emberekkel, akikkel a karácsonyaimat töltöm, legalább heti rendszerességgel egyébként is találkozom. Ebédelünk, vacsorázunk együtt. Nem jön haza nagybácsi Amerikából, nincs annyi rokonom, hogy negyvennyolc szereplős, lájkvadász facebook fotókat készítsünk minden decemberben kerekesszékes dédnagymamával és hat darab karonülő csecsemővel.

Persze az irigység beszél belőlem, szívesen kipróbálnám, milyen lehet hetekig készülni rá, hogy összegyűlik a család, de nekem ez nem adatott meg. Persze akiknek a karácsony jeges utakon való életveszélyes kaszkadőrmutatványokból, türelmetlen sértegetésekből, majd sírógörcstől ziháló Joli nénikből és kisszobában duzzogó Árpi bácsikból áll, azoknak egészen vonzó lehet a minimalista karácsony.

Emlékszem, 11-12 éves lehettem, amikor szokás szerint Balatonon töltöttük a karácsonyt apai nagyszüleimnél. Huszonnegyedikén este, éppen az ünneplés előtt a felső emeletekre igyekeztem az ajándékokért, amikor a bátyám letargikus képet vágva fontosnak látta tudatni velem, hogy ő ilyenkor mindig azokra gondol, akiknél mondjuk háború van. Nagyon köszönöm neki, azóta minden egyes karácsony este eszembe jutnak a háborúk sújtotta térségekben élő szerencsétlenek, sőt az egész gondolatmenetet odáig tudtam fejleszteni, hogy a világ összes szomorúsága valami rossz kényszergondolatként mászik bele a tudatomba kezdve az éppen kórházi kezelés alatt állók szorongásaitól az egyedül élők magányán keresztül az árvaházakban nevelkedő gyerekek szeretethiányáig. Mindenki eszembe jut, akit sajnálni lehet és egyáltalán nem örülök neki, hogy nincs lehetőségem megmenteni és vendégül látni az egész világot.

Ugyanitt, Balatonon élt egy demens néni az utcában. Soha senki rá se nézett, egy roskatag házban vegetált, olyan alkat volt, akitől leginkább félni szoktak a gyerekek. Mondjuk én sem voltam a barátnője, csak időnként láttam őt fekete, műszálas pongyolában fát vágni. Elég maradandó kép. Egyik karácsonykor annyira unatkoztam, hogy kitaláltam, viszek neki egy szeletet anyukám zseniális narancsos csokitortájából, ne érezze már magát olyan egyedül. Szegény tök süket volt és már majdnem megfagytam, mire sikerült végre kirángatnom a házból, de aztán csak eljutottunk odáig, hogy boldog karácsonyt tudtam neki kívánni és oda tudtam adni a tortát. Azt kérte, vigyek fát a tűzre. Vittem. Mint később kiderült, ez volt a néni utolsó karácsonya és azóta minden karácsonykor eszembe jut ez a néni is. Az, hogy soha nem tudhatjuk, egy spontán tortaszelet mit jelent. Talán ez a néni azt sem tudta, hogy karácsony van és a tortát a hangyák ették meg az éjjeliszekrényén. Az is lehet, hogy valami minimális örömet okozott neki, hogy valaki észrevette őt. Hogy még egyszer, utoljára boldog karácsonyt kívánt neki valaki. Nem tudom.

Nem akarok közhelyparádét, nyilván mindannyian túl vagyunk már azon, hogy kell-e egy hatszázhuszonharmadik szórakoztató elektronika, vagy még egy nyakkendő, zokni vagy fülbevaló. Én ilyenkor a legszívesebben magamra csukom az ajtót és megpróbálok őszinte lenni magamhoz. Hány embernek vittem idén csokitortát? Lehetett volna többnek? Miért nem vittem többnek? Mire kell odafigyelnem jobban?

Nem vagyok vallásos. Isten létezését sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom.

Azt viszont minden karácsonykor megállapítom, hogy ha létezik Isten, akkor Mahalia Jackson egészen biztosan közelebb hozza őt hozzánk.