Húsvét. Párizs. Notre Dame.

"Néked szereztem ezt a nótát,
gyerünk, nagyúr! Csengőm csörög -
légy pápa, vagy próféta, rózsás
hajnalködökbe öltözött,
légy szent püspök, vagy rút eretnek,
ki ég a máglya kormain,
misézhetsz lenn - én fenn nevetlek
a dómok csonka tornyain!"
- Álszentek voltunk mindahányan,
s az évek szálltak, mint a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk, Jézus Herceg!

Villon - Faludy

Gondolkoztam rajta, hogy mennyire ízléses megosztani ezeket a sorokat húsvétkor, de ma van aktualitása, jövő héten már nem lesz. Senkit nem akarok megbántani vallásos érzelmeiben, a húsvét szép ünnep, örüljetek neki. Ebben a bejegyzésben elsősorban a Notre Dame-ról lesz szó.

Nem tudom, kinek tűnt még fel rajtam kívül, hogy rendszeresen a tragédia kifejezést használja a média a Notre Dame-ban kialakult tűz kapcsán. Nem szeretem ezt. Nem sérült meg senki, annyi történt, hogy egy faszerkezet leégett. Értem, hogy a Notre Dame faszerkezetéről van szó, de azért annyira nem meglepő, különleges és elképzelhetetlen, hogy ég a fa. Lehet ezt kivételes kulturális veszteségnek, anyagi kárnak vagy szerencsétlen véletlennek nevezni, lehet mindenféle nevetséges szimbolikát belemagyarázni a keresztény Európa végéről, na de tragédia? Amennyire tudom, még viszonylag szerencsésen is ért véget, egy csomó értéknek nem esett baja. Emberi veszteség nincs és újjá tudjuk építeni. Mitől tragédia ez? Az én olvasatomban a tragédia valahol egészen máshol kezdődik, például Dél-Szudánban vagy Bangladesben, ahol ha rossz napja van a férjednek, levágja a karjaidat egy bozótvágó késsel és senki nem kér elnézést, vagy ahol praktikusan nincs egészségügyi ellátás és akkora gigantikus vízfejjel járkál az utcán egy négyéves, hogy eldől, mert nem bírja tartani a fejét. Ne akarjunk már belehalni Európa közepén, hogy kigyulladt egy templom teteje.

Ami ennél erősebb frusztrációt okoz és amit egyre többen nehezményeznek - ez némi optimizmusra ad okot az emberek józan ítélőképességét illetően -, az a túlzott adakozási hullám. Persze semmi közöm nincs hozzá, hogy ki mire költi a magánvagyonát, de kettő nap alatt egymilliárd euró pénzadomány egy templomra? 312 ezer millió forint egy leégett tetőszerkezetre? Értem én, hogy Notre Dame, de ezt az összeget akkor sem tudom ebben a kontextusban értelmezni. Idén januárban jelentette be a francia külügyminiszter, hogy egész Franciaország ad ennyi pénzt egész Iraknak. Nézzük máshogy: mai világpiaci áron ez több mint 27 tonna, egészen pontosan 27 ezer 422 kiló színarany. Tudom, hogy vádolható vagyok a hamis dilemma érvelési hibával (bár nem biztos, hogy egyetértek magammal abban, hogy ez a dilemma hamis), de nézzük már meg ezt a videót és még egyszer gondolkodjunk el azon, hogy kettő nap alatt 312 ezer millió forint. Adományként. Egy tetőre. Nem a francia kormányt kritizálom, hanem azokat a magánembereket, akiket jobban ösztönöz adakozásra egy megrongálódott épület, mint a mindennapi pokol: az éhezés, betegség, járvány, a természeti katasztrófa, a háború, a halál. Nem ismerem túl mélyen Bernard Arnault munkásságát és javítsatok ki, ha tévedek, de ő Európa leggazdagabb és a világ negyedik leggazdagabb embere, egyelőre az angol nyelvű wikipédia szócikken a charity rovatban az egyetlen sor a Notre Dame-ra szánt pénz a neve alatt. Csinálja a Louis Vuitton Foundationt, de annak nem humanitárius, hanem kulturális céljai vannak. A másik François-Henri Pinault, a Kering Foundationnel a nők jogainak védelmében tevékenykedik valamit, de vele kapcsolatban sem ömlött a google-ből a találat, ha jótékonyságra kerestem. Még egyszer mondom, ha tévedek, szóljatok. Az a feltételezésem egyébként, hogy pszichológiailag kifizetődőbb egy banális, egyszeri és konkrét célra adni, mert annak látványosabb eredménye lesz, de ennél azért gondolkodhatnánk komplexebben, főleg ha már milliárdosok vagyunk. Egyébként utánanéztem és ha jó helyről informálódom, akkor Franciaország 2022-re szeretné elérni, hogy évi félmilliárd eurót költsenek országos szinten humanitárius segélyekre. Ehelyett most két nap alatt összejött egymilliárd euró a templomra. Szerintem ez valami egészen megdöbbentő.

gold.jpg

Nem is érdekelne az egész, ha nem próbálnának valami fennkölt erkölcsi maszlagot ráhúzni erre az egész színjátékra. Fontosak a keresztény tanítások, de még fontosabb kihasználni az alkalmat arra, hogy valami nyomi emléktáblára rávéssék a nevünket, ha sikerült végre visszaépíteni ezt a tornyot. Ha még csak ennyi opportunizmus sincs mögötte, hanem létezik olyan ember, akinek az agyában valóban prioritása van ennek a templomnak az emberek, gyerekek mindennapos nyomorával szemben, az még aggasztóbb. Persze tudom, fontos a keresztény európai értékrend és az önzetlen adakozás akkor, amikor épp a kirakatban vagyunk, de kicsit más a helyzet akkor, amikor az üzleti érdekeimet szolgálja a fejlődő országok krónikus instabilitása. Kicsit éhen halnak, ugyan már. Az a fontos, hogy az olimpiára kész legyen a templom, beszéljünk erről, tegyünk ígéretet egy felújításra, menjünk el imádkozni, majd grillezzük meg a báránybordát, de csak rozéra, úgy az igazi. Lehetőleg ne jusson eszünkbe, hogy párezer kilométerre a levél mellé van-e ivóvíz. Hamis dilemma lenne? Nem tudom. Most jut eszembe: a global poverty line 1,9 USD per nap, én pedig imádok számolni: ebből a két nap alatt összedobott kis összegből 1 millió 620 ezer ember él egy teljes évig pont a global poverty line-on. Rajta és nem alatta. Tehát kettő nap alatt egy templom tetejére eltapsoljuk több mint másfél millió ember egész évi megélhetését. Csodálatos.

És most összepakolok és átugrom a szüleimhez ebédelni. Lesz hús meg ubisali meg mindenféle finomság, csak el ne felejtsek rétest vinni. És nem gondolok majd a levélre én sem.

De hát álszentek voltunk, vagyunk és leszünk is mindahányan és az évek szállnak, mint a percek. Aztán meg majd lesz valami. Legalább legyünk vele tisztában.