Bangkok red light

Évekkel ezelőtt kikölcsönöztem az élő könyvtárból egy luxusprostituáltat és amíg beszélgettünk, végig azon gondolkoztam, hogy mennyire valószínűtlen az egész. Velem egykorú egyetemista lány öblítő illatú garbóban, hibátlan fogsorral, okos, művelt, zongorázik, választékosan beszél. Soha nem mondtam volna meg, hogy mit csinál. Engem egyáltalán nem zavar, ha valaki úgy dönt, hogy prostituáltnak áll, amíg ez az ő döntése. Hozzáteszem, elég vastagon fogott a ceruzája, de hát érthetően feláras az olyan nő, aki szex után Chopint játszik.

Ha már repültem kilencezer kilométert és volt egy szabad estém Bangkokban, nem akartam kihagyni a vöröslámpás negyedet. Vendéglátóm a legkevésbé sem kívánkozott a környékre, de volt annyira figyelmes, hogy szervezett nekem idegenvezetőt egy harmincas évei vége felé járó brit férfi személyében. Gareth végtelenül szolgálatkészen vitt magával egyik helyről a másikra és bár viszonylag hamar eljött a pillanat, hogy legszívesebben felpofoztam volna, mégis hálás vagyok neki az együtt töltött estéért. Egyedül nem hiszem, hogy lett volna hangulatom végigjárni a bárokat, ráadásul kiváló helyismerettel kalauzolt végig Patpongon, Soi Cowboyon és a Nana Plazán egyetlen éjszaka alatt.

soicowboy.jpg

Nincs sok tapasztalatom prostituáltakkal és lehet, hogy csupa téves elképzelésem van, de mindig úgy gondoltam, hogy végtelenül kétségbeesett helyzetben lehet az, aki válogatás nélkül képes mindenféle surmóval szexelni párezer forintért. Ennek megfelelően különböző előítéletekkel érkeztem a vigalmi negyedbe és bár igyekeztem nyitottan hozzáállni a témához, alapjaiban nem változott meg a véleményem.

Az első hely, ahová beültünk, egy szimpla go-go bár volt. A lányok egy része bugyiban, másik részük teljesen meztelenül tipegett jobbra-balra, közepesen őszinte mosolyt erőltetve magára. A meztelen nők látványa nem rázott meg különösebben, ami elgondolkodtatott, az egy egészen frissnek tűnő császármetszés heg az egyik lány hasán. Elképzeltem, hogy amíg a négy hónapos Channarong bájosan szuszog a kiselefántos takarója alatt, addig anya a laktáló emlőit lengeti a Soi Cowboyon némi aprópénz reményében. Éppen ezt a képet finomítgattam magamban, mikor elkezdte Gareth az oktatást, mely szerint ezeknek a csajoknak tök jó, hogy itt lehetnek, különben mehetnének a csirkefarmra dolgozni napi 12 órában sokkal kevesebb pénzért. Nem tudom, mennyire van ezeknek a lányoknak valós választási lehetőségük és azt sem tudom, hogy jobb-e Bangkokban, mint egy csirkefarmon, de azt körülbelül sejtem, hogy Gareth mennyire érezné magát a szerencse fiának, ha gusztustalan turistákkal kellene töltenie az éjszakáit párezer forint ellenében, miután órákon át egy flitteres tangában rázta a testét Vengaboysra. (Tényleg Vengaboysra, tiszta általános iskolai osztálykirándulás hangulatom lett tőle.) A lányok ára egyébként széles skálán változik: lehet őket rövid időre (1 óra) és teljes éjszakára is bérelni, a legolcsóbb (egyben legótvarabb) megoldások kb. 300 THB-t (kb. 2700 Ft) jelentenek, a drágábbak akár 5000 bahtba is kerülhetnek (45 000 Ft).

A go-go bár után jöttek a ladyboyok ananászos bikiniben, akik egyébként meglepően jól néztek ki, állítom, hogy a legszebb lányok Bangkokban a férfiak. Belépőt nem kell fizetni ezekre a helyekre, az egyetlen szabály, hogy mindenhol inni kell, ami első közelítésre veszélyes játéknak tűnt, de amikor már a harmadik gin-tonikot ittam és még mindig nem szédültem, akkor megértettem, mennyire vagyok átverve. Annyira nem bántam, hogy nem üt be a gin, nem akartam elveszíteni a fonalat.

ladyboy.jpg

Az este mélypontja egyértelműen a pingpong show volt. Nagyon felkészületlenül érkeztem az előadásra, de később megtudtam, nem csak én gondolom, hogy lelombozó az egész, komoly irodalma van az interneten a kapcsolódó aggályoknak. A pingpong show lényege röviden, hogy 150 centis, infantilis testű ázsiai lányok mindenféle tárgyakat helyeznek a hüvelyükbe a színpadon, amikkel aztán különböző mutatványokat adnak elő. Például sörnyitó: kinyitják vele a sört. Filctoll: üzenetet írnak. Olvastam az interneten, hogy a hardcore pingpong show-nak része lehet az is, hogy élő halat vagy békát tuszkolnak a hüvelyükbe és az a feladat, hogy becélozzanak vele valami akváriumba (mármint a hallal), vagy mérni kell az időt, meddig bírják bent tartani (a békát). Érdekes sport, remélem, csak valami vicc volt, de tartok tőle, hogy tényleg megcsinálják.

A bemutató fináléjában a lányok fekvő helyzetben pingponglabdákat lövöldöztek felénk (még mindig a hüvelyükből, csodálatosan sokoldalú szerv), amit egy pingpongütővel kellett volna visszaütni. Biztos elfáradtak a végére, de a legtöbb labda már az asztalunk előtt leesett, aminek én inkább örültem, így is szívesen vettem volna gumikesztyűt, mielőtt megfogom azt az ütőt. (Mondjuk inkább ez, mint kitenni magam a veszélynek, hogy véletlenül eltalál egy labda.) Ha ez nem lenne elég megalázó, akkor most jön az este megkoronázása: az előadás végeztével úgy szaladnak ezek a lányok a vendégek után egy műanyag kosárkával, mintha az életük függne tőle, hogy kapnak-e még öt forint jattot. Nálam pont csak 10 és 1000 bahtos volt, így kemény 90 forintnak megfelelő aprót tudtam dobni, azt hittem, elsüllyedek.

El nem tudom képzelni, ki az a beteg állat, akinek az agyában ez az ötlet egyáltalán megszületett, azt meg főleg nem tudom elképzelni, hogy valaki önszántából minden este pingponglabdákat tömködjön a hüvelyébe. Persze nagy valószínűséggel nem a thai rektori konferencia plénumának nőtagjait láthattuk a színpadon, de ez most tök mindegy, ezt senkivel sem kellene megcsinálni. Azt is nehéz elhinnem, hogy létezik olyan férfi, aki hangulatba jön egy hüvelyből kilőtt pingponglabdától, de már nem is vagyok benne biztos, hogy ez a cél. Nem tudom, mi a cél. Talán a szórakoztatás a cél, de aki azon nevetgél, hogy filctollat rak valaki a hüvelyébe, annak javasolnék minimum egy önismereti csoportot.

A pingpong show-t követően még átmentünk egy Nana Plaza nevű helyre, ahol egy hatalmas, az eddigieknél talán valamivel elitebb go-go bárban fejeztük be az estét. Itt asztalon és jacuzzikban táncoltak a lányok, egyenbugyijukon sorszámmal. Nem tudom, hányan lehettek, sokan voltak. A lányok között fekete pólóban járkáltak a madamok, akik időnként olyan mozdulatokkal imitáltak szexuális aktust, hogy én éreztem magam kellemetlenül. Néhány perccel később észrevettem egy férfit, akinek valamelyik madam a kezébe nyomott egy lézer pointert, hogy azzal mutasson rá a lányra, amelyikre igényt tart. Hirtelen elképzeltem, hogy én állok azon az asztalon sorszámozott bugyiban és lézerpointerrel mutogatnak felém a nézőtérről. Vajon rám vagy a szomszéd lányra? Vajon szurkolnék, hogy én legyek, vagy örülnék, ha megúszom?

Mivel Gareth ekkorra már legalább két órája beszélt hozzám lélegzetvétel nékül, úgy éreztem, ideje véget vetni a körútnak. A helyről kitámolyogva az első, amit megláttam, az egy, a lépcső alatt éppen csecsemőjét pelenkázó hajléktalan, fiatal nő. A go-go bár mellett, egy buddhista oltártól alig tíz méterre. Sétáltunk még néhány blokkot, majd fogtunk egy taxit. Hazafelé Gareth folytatta a monológját, de nem figyeltem. Arra gondoltam, amit Kamal, indiai kollégám mondott Londonba érkezésem napján: Tudod, Nóra, az emberek mindenhol ugyanolyanok. Nincs ebben a mondatban semmi különös, mégis valamiért nagyon megragadt az emlékezetemben. Még mindig nem tudom eldönteni, igaza volt-e Kamalnak.

Mindenesetre annyit még kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Gareth gonorrhoeájából kiindulva óvatosságra intenék minden lelkes érdeklődőt, nehogy egy kevésbé felhőtlen napon a László Kórház várótermeiben átszíneződjenek bizarr, vöröslámpás emlékeik. Ettől eltekintve egy estét mindenképpen megér.