70 tudatos nap

Hónapokkal ezelőtt Fischer Iván úgy vezette fel Bruckner Romantikus szimfóniáját, mint egy kihívást. A Várkert Bazárban kötetlen hangulatban, az éjszaka közepén kezdődő koncerten azt a feladatot kaptuk, hogy próbáljunk meg tudatosan jelen lenni ebben a nem túl mozgalmas zenében. Szemlélődni, magunk mögött hagyni egy rövid időre azt a kezelhetetlen gondolathalmazt (de legfőképpen a Messengert), amitől elszakadni a modern kor emberének mintha egyre nehezebb lenne.

Amikor gyerek voltam, Anyukám rendszeresen kapott levelet a Berlinben élő barátnőjétől. Emlékszem, néha este kimentem a konyhába és Anyukám ott ült a konyhaasztalnál, nagy lendülettel írta egyik sort a másik után az A4-es papírlapokra. Amikor kérdeztem, mit csinál, a legnagyobb természetességgel vetette oda, hogy ír a Katinak. Éveken keresztül leveleztek. Hetek is elteltek, mire bezárult a kör, de ők kitartóan írták a leveleiket és a barátság megmaradt. Persze ma már ők is szkájpolnak, van Facebook profiljuk, zenélő, elektronikus képeslapot küldenek egymásnak és egy percet sem kell várniuk, mire eljutnak üzeneteik egymáshoz.

Néha gondolkozom azon, hogy ha kézzel kellene megírnunk a történeteinket és el kellene mennünk a postára sorban állni, hogy feladjuk a leveleinket, ráadásul hetekig kellene várnunk minden válaszra, vajon hány kapcsolatunk állná ki ezt a próbát. Ma, amikor sokszor arra sem vagyunk képesek, hogy egy húsz másodperces választ küldjünk a másiknak három kattintással.

2018 telén Bangkokban ellopták a mobiltelefonomat. Meleg volt és pára és tömeg és dugó és szmog és beton és káosz és nem értettem semmit, nem tudtam elolvasni semmit, elegem volt, iszonyú ideges lettem, hirtelen el sem tudtam képzelni, mi lesz most velem okostelefon nélkül. Nem akartam Bangkokban újat venni. A barátnőm nagyon segítőkész volt és kölcsönadta a sajátját, hogy legyen nálam térkép, de mivel nem tudom a saját jelszavaimat (éljen a masterpassword), sem a postafiókomat, sem egyéb alkalmazásaimat nem tudtam megnyitni. Ott álltam 9000 kilométerre Budapesttől úgy, hogy egyáltalán nem voltam senki számára elérhető és amikor ezt realizáltam, a kezdeti kétségbeesést követően elemi erővel tört rám ez az érzés.

Miután egyértelművé vált számomra a saját tapasztalatom által is, hogy a folyamatos rendelkezésre állási kényszer mennyire deprimáló hatású hosszú távon, újra használatba helyeztem a buta telefonomat. Elsősorban azért tettem ezt, mert nem akartam, hogy a strandon ellopják az okosat, de közben rájöttem, hogy vannak más előnyei is. Nem tudok e-mailt olvasni. Nincs rajta Messenger. Nem tudok mi után nyúlni, ha hirtelen nincs mit csinálnom öt percig. Nincs, ami haladéktalanul oldja a frusztrációt, ami késlekedés nélkül elterelje a figyelmemet, muszáj kezdenem valamit a valós idejű életemmel. Persze ennél még sokkal jobb az, amikor egyáltalán nincs nálam telefon, buta sem, de ezzel a luxussal részben a munkámból kifolyólag csak nagyon ritkán élhetek.

Amikor nincs nálam telefon, az üresjárataimban két választásom adódik. Az egyik, hogy azonnal elkalandoznak a gondolataim. Eszembe jut, hogy kéne írnom az előadásomat, hogy mekkora hülye volt a borsóárus a piacon, hogy már megint elfelejtettem visszahívni a festőt és az lesz a vége, hogy nem csinálja meg és most még nincs is itt a telefonom, mert mekkora hippi vagyok, pedig most milyen jól visszahívhatnám, hát gratulálok. Eszembe jut a barátnőm esküvője, hogy lánybúcsút kellene neki szervezni, hogy válaszolnom kell egy e-mailre és még be se regisztráltam arra a programra, amire már hetekkel ezelőtt jelentkeztem. A másik lehetőségem, hogy megpróbálok jelen időben létezni, élni és tapasztalni és nem foglalkozom a festővel, a regisztrációval, a lánybúcsúval és a többivel. Nem feladatom az adott pillantban megoldani egyiket sem.

A Harvardon végeztek egy felmérést, mely szerint egy átlagos ember az ébren töltött idejének 47%-ában valami máson gondolkozik, mint ami éppen történik vele vagy amit éppen csinál. Máshogy fordítva ez azt jelenti, hogy minden második nap elmegy mellettünk úgy, hogy észre sem vesszük, hogy tudomást sem veszünk róla. Aztán majd csodálkozunk, hogy hogy repül az idő. Az elmúlt években szuperdivatossá vált tudatos jelenlét (mindfulness) őrülete pontosan ennek a tendenciának a megfékezéséről szól. Korábban is voltak rá kísérleteim, hogy ráncba szedjem a gondolataimat: letöltöttem például a Headspace alkalmazást, de az nem különösebben vált be. Egyrészt zavart, hogy üzleti vállalkozást csinálnak egy olyan programból, aminek szerintem filantróp alapokon kellene állnia, másrészt nem akartam eléggé. Nem tudtam róla eleget, nem hittem benne, hókuszpókusznak tartottam és csak azért csináltam, mert azt hittem, nincs vesztenivalóm. Persze volt, de ez egy másik történet. Vesztenivaló mindig van.

10 héttel ezelőtt aztán elolvastam egy cikket. Pszichológiai témájú cikkeket mindig erős fenntartásokkal olvasok, mert a metodika szerintem többnyire megbízhatatlan, de az MR nem hazudik. A cikk egy több tanulmány eredményeit összefoglaló közlemény és azt állítja, hogy 8 héten keresztül tartó mindfulness meditáció után fMRI képalkotó módszerrel funkcionális és strukturális változások igazolhatók különböző agyterületeken. Vannak területek, amik aktívabbá válnak, erősebbek lesznek az összeköttetéseik más agyterületekkel, akár még térfogatukban is megnőnek és vannak, amiknek csökken az aktivitása, térfogata és összeköttetései. Azonnal éreztem, hogy ezt én is akarom és ha megbolondulok, akkor is lenyomok egy mindfulness meditációt nyolc hétig minden nap. Egyszerűen kíváncsi lettem.

Kerestem egy szimpatikus alkalmazást és meg is találtam az Oak nevű applikációt. Ez egy ingyenes és nagyon okosan felépített kis program, ugyanis szinteket kell lépni és aki valaha játszott már számítógépes játékokkal, tudja, milyen erős motiváció tud lenni annak felderítése, milyen lesz a következő szint. Ahhoz, hogy szintet lépjek, egyrészt nem szabad megszakítani a láncot (tehát nem maradhat ki nap), másrészt meghatározott számú alkalmat végig kell csinálni. Mivel nem akarom senkitől elvenni az örömet, hogy maga fedezze fel a szintjeit, csak annyit mondok, hogy most éppen egy nagyon menő madár vagyok. Hetven nap után eszem ágában sincs abbahagyni a meditációt. Egyrészt sajnálnám veszni hagyni a 70 napos láncomat (mondom, hogy ügyesen felépített program), másrészt akarom, hogy még jobban megváltozzon az agyam. Harmadrészt ez sok szempontból egy baromi izgalmas kaland.

Vannak napok, amikor pontosan az történik, amit Shauna Shapiro TED előadásában bemutat. Annyira izgága az agyam ilyenkor, hogy egyáltalán nem bírok vele és emberfeletti erőfeszítést igényel akár csak néhány másodpercre is fókuszáltnak maradni. Vannak napok, amikor jól tudok figyelni és hamar beszippant egy furcsa, flow-szerű érzés, ami nagyon jó, imádom. Van, amikor valahol a kettő között mozgok. Ez a leggyakoribb, de némi fejlődést mintha mutatnék. Nem is feltétlen a gondolataim megzabolázásában fejlődöm, hanem abban, hogy amikor sikerül megragadnom a pillanatot, akkor az egyre jobb. Nem tudom, mi történik ilyenkor, de extrém mértékben jutalmaz az agyam, néha úgy érzem magam, mintha valami drog hatása alá kerülnék.

Nem áll tőlem távol, hogy kísérleteket végezzek magamon, ennek (és a közleménynek) megfelelően nyolc hetet ígértem magamnak. A feladatomat teljesítettem, de most azt mondom, hogy a következő szint a nyolc hónap. Akarom tovább csinálni, mert ez jó. Szintet lépni jó.

Forrás:  smithsonian.com