Tíz (perc: Radnóti)

Hónapokkal ezelőtt, miután megnéztük a Kafarnaumot, csaptunk egy görbe estét és ittunk egy-egy gyömbér ízű szénsavas üdítőitalt. Azon az estén megkérdezte Zoli (aki egy igazi filmproducer), hogy fogok-e írni róla. Dehogy írok, nem akarom az online médiában tobzódó önjelölt, inkompetens filmkritikusok táborát szaporítani, éppen elég hülyeség terheli a világhálót nélkülem is. Ha nem tudok Báron György szintű véleményeket megfogalmazni, akkor inkább maradjak csendben, márpedig ha mostantól minden ébren töltött órámban csak olvasni fogok, akkor sem lesz rá túl sok esélyem, hogy a nyugdíjig a közelébe kerüljek. Zoli szerint én teljesen hülye vagyok és nyugodtan írhatok kritikákat, csak ne szakmai, hanem nézői oldalról közelítsek.

Most, hogy ezt így kifejtettem, nem is filmről fogok írni, hanem színházról, ettől függetlenül érdemes megjegyezni, mert mostantól bármiféle kritikámra ez lesz érvényes: ezek felhasználói szintű vélemények. Lépjünk tovább.

A Radnóti jó hely, sőt. A kőszínházak közül az én kis világomban egyre előrébb került és ma már megkockáztatom, hogy az egyik azon kevés helyek közül, ahová a legszívesebben megyek. A Futótűz volt az egyik előadás, ami után cirka két és fél órát sétáltam a húsz percre lévő lakásomig, a napokban pedig megnéztem a 10 című darabot. Mindkettő benne van az öt legjobb előadásban, amit az elmúlt néhány évben láttam.

Megígértem magamnak, hogy nem élezem a kontrasztot azzal a túlhájpolt, de méltatlanul középszerű rendezéssel, amit pár hete máshol láttam (mert ne legyek már annyira nyomorult, hogy nem tudok valamit anélkül dicsérni, hogy mást le ne húznék), de egyszerűen úgy éreztem magam, mint aki hetekig tartó fuldoklás után végre levegőhöz jut. Előre bocsátom, hogy egyetlen kritikát sem olvastam el, fogalmam nincs, mások mit írtak erről a darabról és nem is akarom külső véleményekkel kontaminálni az agyam, mielőtt leírom a sajátomat (soha nem olvasok kritikákat, mielőtt megfogalmazom a magamét, ez régi elvem).

Hát én ezt imádtam. Jó tempójú, világos, tiszta, frappáns, kellemesen meglepő, de szerencsére nyomát sem éreztem rajta az erőltetett bravúroskodásnak és működik. Ez a legfontosabb. Nem könnyű darab, de hát az élet sem könnyű és jó esetben a színházban valami összetömörített életszerűséget kapunk olyan formájúra gyúrva, hogy még napokkal később is a megbolygatott kis agyunkból elő-előpattanó kérdéseinkre keressük a választ fogmosás közben, sorban állva, reggelit sütve és félálomban. Lehet, hogy kínos, de bevallom, én nem tudtam eddig, hogy ki ez a Sebestyén Aba, de most biztosan megjegyeztem, engem megnyert magának. Általában kissé igazságtalannak érzek kiemelni színészeket egy darabból, de Sodró Elizát most kénytelen vagyok, mert egyrészt baromi profi volt, másrészt egész este az volt a benyomásom, hogy annyira élvezi a szerepét, hogy teljesen átragadt rám is az elköteleződése és a lelkesedése, komolyan a mai napig merítek erőt belőle, ha az enyém éppen elfogyna valamivel kapcsolatban.

Kováts Adél pedig szerintem egy zseni. Színészként is szeretem, de egy csomó interjút végighallgattam vagy elolvastam már vele régebben és nekem mindig nagyon szimpatikus volt a gondolkodása, a személyisége és bár baromi nehéz ügy lehet színházat vezetni, nekem teljesen kívülről, laikusként úgy tűnik, hogy elég jól érzi ezt a dolgot. Bennem legalábbis egyre inkább az a kép alakult ki legutóbbi élményeim alapján a Radnótiról, hogy - bár biztosan őrült nagy nyomás van rajtuk - egyáltalán nem ipari jellegű, sokkal (és egyre) inkább személyes, érzékeny, megfontolt munka folyik, amire rászánják az időt. Én elhiszem nekik, hogy itt nincs favágás, ez nem kamu, nem rutin, nem muszájból összecsapott, hanem izgalmas és tehetséges emberek létrehoztak személyesen nekem valami fontosat, amit tényleg át akarnak adni és ez jó. Reméljük, így marad, én nagyon szurkolok nekik, na persze nem teljesen önzetlenül.

Forrás: www.radnotiszinhaz.hu

Forrás: www.radnotiszinhaz.hu