Senki többet

Így sikerült fordítani.

Nathaniel Kahn The price of everything címmel 2018-ban bemutatott amerikai dokumentumfilmje a kortárs képzőművészek, a műtárgypiac és a gyűjtők sajátos világát mutatja be, ezen belül is top-top gyűjtők, galériások és művészek (legalábbis közülük néhányan) szólalnak meg a filmben.

Engem egy ideje érdekel a műtárgypiac, még egy előadássorozaton is részt vettem pár éve, azóta tudom, hogy soha nem lesz annyi felesleges pénzem, hogy befektetési céllal vásároljak műtárgyat. Már akkor lenyűgözött ennek a közegnek a betegessége, amikor egyáltalán semmit nem tudtam az egészről. Bár most sem érzem magam túlságosan tájékozottnak, bennfentesnek meg aztán végképp nem, mégis azt gondolom, hogy jók voltak az első megérzéseim és ez a világ tényleg teljesen torz.

st.jpg

Tekintettel arra, hogy elég nehéz objektív módon értékelni művészeti alkotásokat (beárazni még inkább), a műtárgypiacon sem a sportszerűségről szól az élet, sokkal inkább arról, hogy milyen és mekkora erők próbálják alakítani a piacot, mind a maguk malmára hajtva a vizet (és ezzel dollármilliókat megmozgatva). A filmben bemutatott szereplők, például Amy Cappellazzo, a New York-i Sotheby’s elnöke, Stefan Edlis amerikai gyűjtő, Larry Poons festő hozzák a szinte elvárt sztereotip karaktereket (a katalógusát simogató, szemeiben dollárjeleket csillogtató galériást, a megfontolt, milliárdos úriembert és az egzaltált, cinikus művészt).

A film egy pillanatra sem ül le, végig lendületes, szépen fényképezett, látványos, önmagában a vásznon felbukkanó alkotások nyújtotta esztétikai élmény miatt is érdemes megnézni. És hát lehet lekicsinylően nyilatkozni erről az elanyagiasodott világról, vitathatatlanul tényleg az, de azért ha igazán őszinték vagyunk magunkhoz, szerintem mindannyian cserélnénk egy-két hónapra lényegében bármelyik szereplővel. Izgalmas, már-már bizarr, nagyvilági élet. Pénz, csillogás, sznobkodás, network. Szerintem érdemes megnézni. Nekem legalábbis kedvem lett tőle kimenni Londonba az ősszel…