Kéjutca

Munk Veronika 2017-ben megjelent könyvét előbb-utóbb akkor is elolvastam volna, ha nem járok a bangkoki vöröslámpás negyedben, így viszont egy kicsit előrébb került a listán. Izgalmas téma, ha nagy ritkán a régi ötösön vezetek, szoktam én is lassítani, hogy jobban lássam az arcokat.

Bevallom, soha nem hallottam sem Bremenhavenről, sem erről a bizonyos Lessingstrasséről, pedig tényleg csodálatra méltó, hogy egy Szegednél jóval kisebb lélekszámú városban (160 ezer fő vs. 110 ezer fő) ilyen virágzó életet él a prostitúció. A könyv olvasmányosan írja le a rendszer működését, néha olyan érzésem van, mintha nem is könyvet olvasnék, hanem valami e-mailt egy barátnőmtől, de ez nem von le az értékéből, inkább valamivel oldottabbá teszi a szöveg hangulatát.

Az információk a sztorik közé vannak csomagolva és folyamatosan csepegnek, a száraz tényeket jól ellensúlyozza egy-egy vicces vagy szomorú történet, így könnyen fennmarad a figyelem, ez jó. A rendszer képe nagyjából összeáll a könyv végére, ami egyébként extrém nagy meglepetéseket nem okoz, én legalábbis körülbelül ilyennek képzeltem ezt a világot.

Azon még gondolkodnom kell, hogy mit gondoljak a prostitúcióról, már ha egyáltalán muszáj róla gondolnom valamit. Egy biztos, több szempontból is veszélyes és fárasztó munka, ehhez képest szerintem egyáltalán nem is fizet jól, főleg, ha levonom a kabinbérlést és a stricit, szóval nem teljesen értem, hogy ha valóban önkéntes alapon állnak be a kabinokba a lányok, akkor miért tűnik ez nekik jó üzletnek (hogy a striciknek és madámoknak miért jó, azt értem). Persze lehet, hogy van az az élethelyzet, amikor nekem sem lenne jobb ötletem, nem tudom. Egy belvárosi kanapéról mindig könnyű dumálni.

kejutca.jpg