Dokumentarista magyar filmek

Gelencsér Gábor írt évekkel ezelőtt egy összefoglalót a filmtörténet.hu-ra a Budapesti Iskola dokumentarista filmjeiről. Érdemes elolvasnia annak, akit egy kicsit is mélyebben érdekel a magyar film.

Engem egyébként nem igazán hoz lázba a filmtörténet, nem is értek hozzá (csak azért olvasom, hogy a megfelelő pillanatban fel tudjak vágni vele), engem a jó filmek érdekelnek. Mégis egy idő után muszáj volt megértenem, hogy legalább minimális mértékben érdemes megismerni azokat a körülményeket, amik között az adott film készült, ettől sok minden más megvilágításba kerülhet és egyszerűen jobb, kerekebb lesz tőle az élmény.

Úgy keveredtem a cikkre, hogy háttéranyagot kerestem a Fotográfiához, ami szerintem az egyik legjobb magyar film és mindenképp szerettem volna írni róla. A cikket olvasva eszembe jutott, hogy másik nagy kedvencemről, a Családi tűzfészekről is muszáj írnom, és ha már így, akkor legyen három: választottam még a Jutalomutazást. Gelencsér Gábor után elég nevetséges lenne, ha elkezdenék okoskodni a témában, ezért inkább csak valami személyes megjegyzést teszek hozzá mindegyikhez.

Zolnay Pál Fotográfiáját szerintem méltatlanul kevesen látták, pedig ez az a film, amitől pillanatok alatt meg lehet érteni, miért rajongok a valóságért a fikció ellenében. Forgatókönyv nélküli, improvizatív film. Gyönyörűek a képek (Ragályi Elemér) és szépek a történetek, a párbeszédek, a feszültségek. Az egész film úgy valószínűtlen, hogy közben nagyon is valóságos minden és mindenki, a néni, akiről a képet csak akkor tesszük ki a falra, ha már a faluvégre költözött, a feleség, aki a férje lovára féltékeny és valóságosnak kell lennie az öregasszonynak, aki egy brutális gyilkosságot mesél el fásult beletörődéssel. Kevés hasonlóról tudok, nagyon szeretem ezt a filmet.

Forrás: Magyar Filmadatbázis

Forrás: Magyar Filmadatbázis

A Családi tűzfészek nem annyira improvizatív, mint a Fotográfia, cserébe minden jelenetében brilliáns a vidámparkban söröző prolitól kezdve a vasárnapi ebédnél kötözködő neccatlétás nagypapáig. Az ember egyszerűen nem tudja eldönteni, hogy sírjon vagy röhögjön a sztereotip szereplőkön és azokon a(z azóta az én családomban szállóigévé lett) mondatokon, ami sokunknak ismerős lehet húsz évvel ezelőttről, a viaszkosvászon mellől, amikor kitörölhetetlen emlékeket hagyva elegyedett a levegőben az alkoholos kipárolgás a másnapos fokhagymaszaggal. Ágyazunk, azt alszunk, fiam. Csodálatos.

Dárday István Jutalomutazását azért szeretem, mert én ebből a filmből értettem meg a hetvenes évek Magyarországának hangulatát. A léhűtő kommunista funkcionáriusoknak tálcán kínált röviditalok, a fiatalságukat a korlátok ellenére valahogy mégis a maga teljességében megélni próbáló kamaszok, a nem túl okos, de legalább önző és túlféltő anya, aki akadékoskodásával élete lehetőségét veszi el a fiától, csomó olyan téma, ami fontos és rendszerfüggetlenül aktuális napjainkban is.

Nézzetek dokumentarista magyar filmeket, megéri.