A test kiáltása

Alice Miller könyve nem szerepelt a várólistámon, de egy ajánlásra soron kívül elolvastam. A legnagyobb nyereség általa, hogy megtanultam Feritől az intellektuális tisztesség fogalmát, leginkább ez az ugyanis, ami ebből a könyvből hiányzik.

Persze nehéz dolog Millerrel vitába szállni annak tudatában, hogy bármikor megkaphatjuk a sakk mattot egy nehezen cáfolható ítélet formájában: egyszerűen csak nem vagy még kész rá, hogy elfogadd. Ellenállsz. A Nap körül keringő porcelán teáskanna jut az eszembe, de ne menjünk ilyen messzire. Egyébként meg azt sem tudom bizonyítani, hogy nem állok ellen.

Nem ismerem Alice Miller munkásságát és megítélését szakmai berkeken belül, de A test kiáltását olvasva számomra pillanatok alatt hiteltelenné, néha egyenesen komolytalanná vált. Kár, mert a szülői bántalmazás több szempontból is izgalmas és fontos kérdés, azt hiszem, ennél valamivel több alázatot, óvatosságot és racionalitást érdemelne ez a téma.

Gyakorlatilag érvelési hibák gyűjteménye a könyv, az első fejezettől kezdve újra és újra előfordulnak az anekdotikus érvelés, hamis okozat, mazsolázgatás és hamis kompozíció érvelési hibák, de az állító kérdés vagy a bizonyítási kényszer áthárítása is megjelenik. Ilyen értelemben egyébként kiváló lehetőséget biztosít annak, aki érvelési hibák azonosítására akar gyúrni.

A másik problémám a könyvvel, hogy valótlanságokat tényként kezel. Nem feltételezem, hogy szándékosan, de ezen a szinten szerintem Millernek már sokkal hiúbbnak kellene lennie arra, hogy véletlenül se írjon le hülyeségeket. Amúgy sem hátrány, ha valaki különbséget tud tenni két dolog között: amit tud és amit feltételez. Amit feltételezünk, azt nem tudjuk. Azt feltételezzük. Egyik kedvenc részem, amikor kifejti, hogy Galileo Galilei teste vaksággal válaszolt arra, hogy évtizedeken keresztül nem ismerték el az igazát. A valóságban persze pontosan nem tudjuk, hogy mi okozta látásromlását, de amennyire utólag rekonstruálni lehetett a történetet, nagy valószínűséggel krónikus szivárványhártya gyulladás következtében kialakuló másodlagos zöldhályog okozott nála vakságot. Millernek pontosan tudnia kellett, hogy az állítása nem több puszta spekulációnál, mégis kijelentő mondatokban, az indokoltnál jóval magabiztosabban, tényként írja le a feltételezéseit. Enyhítő körülmény, hogy a könyv megjelenésekor az idézett szemészeti közlemény még nem került publikálásra.

Másik kedvencem, amikor arról ír, hogy Marcel Proust nem lett volna asztmás, ha szembe mer szegülni anyjával pontosan úgy, ahogy befejezetlen novellájának hőse, Jean Santeuil tette. Nem lett volna asztmás, nem kínozták volna fulladási rohamok, nem kellett volna ágyban feküdnie és nem halt volna meg fiatalon. Ezeket mégis honnan tudjuk? Ez az állítás körülbelül annyira megalapozott, mint hogy Galelei az elismerés hiányától vakult meg, tegyük hozzá, hogy Proust 1922-ben halt meg 51 évesen és a ‘20-as években körülbelül ez volt a férfiaknál várható átlagos élettartam Franciaországban. A sort hosszan lehetne még folytatni és lehet, hogy csak én nem vagyok hozzászokva a pszichoanalitikusokhoz, de azért remélem, hogy vannak ennél korrektebb irományok.

miller.jpg